Mi számít igazán?
Az embert morális élőlénynek tekintjük, de az erkölcsünk nem egy velünk született szabálykönyv. A hétköznapi életben ez annyit tesz, hogy a cselekedeteinket nem pusztán ösztöneink vezérlik, hanem valamilyen — belső, vagy külső — iránymutatás mentén születnek. A példánk egy erkölcsi alapú döntési helyzet.
Szeretjük azt hinni, hogy döntés előtt mindent szépen mérlegre teszünk: érveket, következményeket, szabályokat, elveket. A mérleg nyelve kibillen, mi pedig döntünk. De most nem az az igazán érdekes, hogy végül megesszük-e a sütit. Hanem az, hogy tényleg a mérleg billent-e el — vagy csak utólag magyarázzuk, miért nyúltunk érte.
Hogyan döntünk?
A hogyan, most nem arra vonatkozik, hogy megesszük-e a sütit, vagy sem. Az egyértelmű, hogy nem mindannyian döntünk ugyanúgy, ha egy igazán kívánatos sütiről van szó. A hogyan ebben az esetben a döntési folyamatra vonatkozik.
Fejlődő morális érvelés
Lawrence Kohlberg szerint az ilyen és ehhez hasonló morális döntések mögött kognitív érvelési folyamatok állnak. Folyamatok, amelyek az életkor előrehaladtával egyre komplexebbé válhatnak. Ezeket a folyamatokat három szintre bontja, minden szintet pedig további két szakaszra.
Az általa felállított szintek egy egyre komplexebb, fejlődő érvelési struktúrát feltételeznek.
Első szint, a prekonvencionális erkölcsi érvelés: egy ego-vezérelt szint, aminek két szakaszát különbözteti meg: az elsőben a büntetéstől való félelem (mennyire biztos, hogy megbüntetnek?) a másikban az önérdek (vajon megjutalmaznak, ha nem eszem meg a sütit?) kerül előtérbe. A büntetéstől való félelem korábban, gyermekkorban jellemzőbb, míg a jutalmazás, önérdek mérlegelése később kerülhet előtérbe.
Kettes szint, a konvencionális érvelés: itt már másokhoz való viszonyok befolyásolják a döntést. Ezen szint első szakaszában a döntésünket megalapozza mások rólunk alkotott véleménye (mit gondolnának rólam, ha elvenném a sütit?), a másik szakaszában viszont már a törvények és szabályok kerülnek előtérbe (bármennyire csábító, nem szabad elvennem, mert a szabályokat be kell tartani). A tinédzserek és felnőttek nagy része ebbe a két szakaszba sorolható be.
Hármas szint, a posztkonvencionális érvelés: az érvek megváltoznak, komplexebbek. Kérdések vetődnek fel a süti eredetéről és arról, ki döntötte el, hogy nem lehet elvenni, mi több, mi van akkor, ha megmentjük valaki életét, ha megesszük a sütit?! Az utolsó szakasz az egyén egyetemes értékrendjére épít, amikor a döntést nem szabályok, törvények, mások, a társadalom határozza meg, hanem az, hogyan illeszkedik be a döntés egy egyetemes morális keretrendszerbe: igazságos megennem ezt a sütit?
Kritikusai szerint Kohlberg eredeti alapmintájának megvannak a maga limitációi. Egyrészről a vizsgált minta kizárólag amerikaiakból állt — ez minden értékítélet nélkül limitáló, mivel a morális döntéseink és érveink függnek a kulturális neveltetésünktől. Másrészről mindannyian férfiak voltak. Az eredményeiben nagy hangsúlyt kaptak a különböző rendszerek — igazságosság, szabályok, erkölcsi keretrendszer —, ezzel szemben a gondoskodás, emberi kapcsolatok és felelősség sokkal kisebb teret kapott. Ennek egyik oka lehetett a nemek nem megfelelő reprezentációja.
Más lelökni, mint kapcsolni?
Egy másik elmélet szerint (Joshua Greene) morális döntéseink nem mindig tudatos, megfontolt mérlegelésből születnek. Vannak szituációk, amikben a racionális,
utilitarista jellegű gondolkodás kerül előtérbe és van, amikor a döntésünk alapja sokkal inkább intuitív.
Ennek a megértéséhez vegyük a klasszikus villamosdilemmát: képzeld el, hogy egy elszabadult, fék nélküli villamos száguld a
síneken — a sínekre kötözve öt ember fekszik. Megállítani nem tudod, de lehetőséged van a villamost egy váltó átkapcsolásával
egy másik sínpárra terelni — ahol egy ember van a sínekre kötözve. Mielőtt tovább olvasnál: te hogyan döntenél? Hogyan érvelnél a döntésed mellett?
Ebben a szituációban az emberek jelentős része a váltó átkapcsolása mellett döntene. Kohlberg eredeti mintájához képest itt nagy mintás,
multikulturális felmérések állnak rendelkezésre (70 000 válaszadó, 42 országból, 10 nyelven, bár a felmérés online formában, önkéntes alapon történt)[1]. Az így döntők aránya jelentős — 81% — de kulturálisan nagyon nagy különbségek jelentek meg: míg Németországban 82% választotta a váltó átkapcsolását,
addig Kínában csak 58%[2].
Módosítsuk a gondolatkísérletünket. A fékevesztett villamos még mindig a sínekre kötözött öt ember felé száguld, de mi most egy, a
sínek fölött átívelő gyalogos hídon állunk. A villamos megállíthatatlan, de van előttünk egy olyan nagy termetű ember, akit a sínekre lökve megállíthatjuk a villamost.
Hogyan döntenél ebben a helyzetben? Miért?
A kimenet, bár számszerűen ugyanaz, mint az előző szituációban — egy embert áldozunk fel öt helyett —, de a morális keret más. Az első esetben az egy ember halála egy nem kívánatos, előre látható mellékkövetkezmény, míg a második esetben az ember már eszköz a másik öt ember megmentéséhez.
Az említett tanulmány ezt az esetet is vizsgálta és itt már közel sem döntöttek annyian az egyetlen ember feláldozása mellett: az arány 51%-ra csökkent (Németország 49%, Kína 32%, érdekes módon Vietnámban 66% döntött a lelökés mellett).
Neked különbözik a két gondolatkísérletre adott válaszod?
Véleménye szerint a morális döntéseink sok esetben ebben a két, egymással versengő folyamat feszültségében alakulnak ki.
Érdekesség: Xin Xiang többek között 48 tibeti buddhista szerzetesnek is feltette a fenti kérdést — tehát egy kis mintás kutatásról beszélünk. A gondolatkísérletben általában azok tartják elfogadhatónak az ember lelökését, akik a következményeket helyezik előtérbe: egy ember élete árán öt embert lehet megmenteni. Ezzel szemben akik a tettet önmagában ítélik meg és nem a következményei alapján, azok rendszerint elutasítják az emberi élet kioltását. A szerzetesek válasza meglepő lehet: 83%-uk jóváhagyta az ember lelökését, azaz 48-ból 40 szerzetes. A beszámolók szerint döntésük indoklása mégsem a következmények számszerű mérlegelésére épült. Többen egy buddhista szútra történetére hivatkoztak, amelyben egy hajóskapitány megöl egy gyilkosságra készülő embert, hogy megmentse a többieket és magát a leendő gyilkost is a súlyos karmától. A szerzetesek értelmezésében az ölés továbbra is súlyos tett, de ha az indíték tiszta, nem önérdekű, hanem mások megmentésére irányul, akkor a cselekedet elfogadható, sőt akár dicséretes is lehet.
Előbb döntesz és csak utána érvelsz?
Fogadjuk el, hogy van olyan helyzet, amikor a döntésünk nem egy patikamérlegre helyezett, végletekig elemzett folyamat eredménye. Nem mérlegelünk elveket, következményeket, kötelességeket. Egyszerűen, szinte gondolkodás nélkül elvesszük a sütit. Ezen a ponton jogosan merülhet fel a kérdés: mitől függ, hogy az intuíciónk vagy a megfontolt, következményalapú érvelésünk kerül előtérbe? Jonathan Haidt válasza irritálóan egyszerű: a döntéseink mozgatórugói sokkal gyakrabban az intuíció és az érzelmek, mint azt magunknak bevallanánk. A sütire mondott ösztönös igen — vagy nem — szinte azonnal megfogalmazódik. A miértre adott érveink? Csupán a sütire díszítésként felkent cukormáz. Tegyünk még egy lépést és cseréljük le a sütinket egy család kutyájára. Az új történetünkben a család kutyáját elütötte egy autó. Azt hallották, hogy a kutyahús finom, ezért feldarabolták, megfőzték és megették ebédre. Mi a reakciód erre a történetre, morálisan elítélendőnek tartod? Miért? Az elszabadult villamossal szemben itt maga a tett nem jár további áldozattal. Mégis, miért utasítjuk el zsigerből a tettet, miért érezzük morálisan elfogadhatatlannak — legalábbis első gondolatként? Haidt szerint itt az elsődleges intuíciónk működését láthatjuk. Ezt az ítéletet — csak miután eldöntöttük, hogy elfogadhatatlan a tett — elkezdjük racionális érvekkel alátámasztani. Haidt megállapítását kellemetlennek érezzük — nehéz elfogadni, hogy morális kérdések egy jelentős részében nem azért billenünk az egyik oldalra, mert jó érveink vannak, hanem mert azt az oldalt érezzük megfelelőnek. Vagy ahogy ő fogalmaz: nem a racionális farok csóválja az érzelmi kutyát.
Döntesz, vagy csak magyarázol?
Gondolj a kedvenc sütidre. Ott van előtted az asztalon. Vizsgáld meg önmagad, légy igazán őszinte! Érveket keresel, társas helyzeteket, következményeket és elveket mérlegelsz? Vagy már tudod, milyen lenne megenni, és csak meg akarod magyarázni, hogy miért morálisan elfogadható, sőt, ha igazán racionális akarsz lenni, miért morális kötelességed megenni? Azt akarom-e mondani, hogy Haidtnak igaza van, és a döntéseink hátterében gyakrabban áll érzelem, mint amennyire kényelmes lenne beismerni? Nem egészen. Én tennék még egy lépést: nemcsak hogy gyakran érzelmi alapon döntünk, de az érzelmi alapreakcióinkra nem vagyunk közvetlen, tudatos befolyással. A vonzalom, az undor olyan érzések, amelyek alapján döntéseket hozunk és próbálunk érvekkel alátámasztani. De ha az érzelmeinket, reakcióinkat nem mi választjuk meg közvetlenül, akkor dönthetünk bármiben is?
Ez a weboldal nem használ sütiket.
Források
- Universals and variations in moral decisions made in 42 countries by 70,000 participants
- Sacrifice one person in order to save five?
- Robert M. Sapolsky: Behave: The Biology of Humans at Our Best and Worst. Penguin Press, New York, 2017.